A hetvenes években történt... A Karacsonyi éjjféli mise egyik fő pillanata az volt, mikor az elbocsájtó áldás utan az orgonista elkezdte játszani a Himnuszt es a zsufolt templomban mindenki teli tüdővel énekelt (igen, kedves fiatal olvasók, jartunk templomba és nem csak Karacsonykor... soha nem találkoztam senkivel akinek ebből bármilyen baja származott volna... utlevelet is kaptunk és az egyetemre is felvettek mindenkit aki menni akart). Az éjféli mise azért is volt különleges, mert oda eljött még az is, aki amugy nem nagyon járt templomba. A közösség, az együtt ünneplés vonzereje hatalmas volt.
Amikor uj plébánost kaptunk és jött a Karacsony, nem igen gondoltunk arra, hogy egy kisebbfajta krizis előtti napokban élünk. Ez csak akkor derült ki, mikor az orgonista (jó barátja valamennyiünknek) szólt, hogy nem lesz ám Himnusz az éjféli mise utan, a plébi megtilotta. Megdöbbenésünk nem lett volna nagyobb akkor sem, ha azt jelentik be, hogy a kerületi párttitkár is résztvesz a misén. Ilyesmiről hallotunk már... de hogy nem lesz himnusz??? A mi templomunkban? MERT A PLÉBI MEGTILOTTA?????? Olyan nem lehet!
Az orgonista srác nem akart ujjat húzni a plébivel és azt mondta, azt csinalunk, amit akarunk, de ő nem muzsikál hozzá... Hát jo, akkor majd mi énekelünk zene nélkül.
Amikor vége volt a misének, az emberek állva várták az ismerős dallamok felcsendülését, ám e helyett csak plébi palástja zörgött, amint kézbe vette a letakart áldozati kelyhet és megindult a sekrestye felé. A közönség is elbizonytalanodott és egy páran, akik hátul legközelebb álltak az ajtohoz, elindultak kifelé. Látszolag elfogadták a tényt, hogy ami minden évben a végső főszám volt, nincsen többé...
De akkor a koruson allo fiatalok kozül az egyik énekelni kezdett... Gyönyörű hangja volt és a tiltásban még feljebb magasztosult imádságkent szállt a tömjénillatú boltivek alatt: Isten áldd meg a magyart...
Alig volt túl az elso pár szón, amikor az orgona is életre kelt ujra es az orgonista srác egy életem, egy halálom bravadoval adta a zenét a fájó szomorú mondatok alá. Megbünhődte már e nép a multat és jövendőt...
A kifelé igyekvők megtorpantak, a kint levök visszajöttek es mint morajlo tenger zúgott tovább az ének, betöltve a sziveket és teret.
Plébi, már szokásos reverendában, az utolsó pár dallamra tért vissza a sekrestye ajtajába és onnan nézett ki a most már elégedetten távozó sokadalom után.
Késöbb, sokkal késöbb magyarázta el valaki, hogy plébi számára az a mondat, a megbünhődte már e nép kezdetü, volt a probléma, mert a jövendöt nem lehet előre megbünhödni... és ezért akarta letiltani az éneket.
Miért lehet mindez érdekes ma és itt?
Ha körülnézünk a mindennapokban, nagyon sok „plébi” tevékenykedik közöttünk. Félreértés ne essék, ez nem kritika a lelkipásztorok cimére, inkább egy általánositás azokkal szemben akik, ha mégoly jo szándékkal is, egy kis részletre koncentrálva elfelejtik a nagy képet, a nagy összefüggéseket. Megnyerik a csatát és elvesztik a háborút... De itt vannak ők is, akik ha nem zendül fel a megszokott zene, csendben beletörödnek és elindulnak hazafelé. Nem jobbak azok sem, akik bármilyen zenére énekelni kezdenek...
A példakép az legyen, aki zene nelkül is tudta a szavakat és volt is bátorsága, hogy énekelni kezdjen. De csak a megfelelő szavakkal és a megfelelö zenére...
